homeless

Ha most állnék neki bevásárló listát írni az elkövetkezendő fél évre, akkor is elkéstem.

A hétköznapjainknak lőttek. Otthon már nincs, máshol, még nincs helyem. A kollégiumból egy hónappal ezelőtt végleg kiköltöztem. A korábbi évekkel ellentétben nem rohantam haza az első adandó alkalommal. Egy hetet még kényelmesen eltöltöttem, majd az utolsó pillanatban cibáltam le az ágyneműt, mosogattam a bögréket és dobozoltam a maradék zacskó Smack leveseket. Utóbbi még mindig ott a szekrényben a nyári konyhánkban.

Azóta nem találom a helyem.
Emlékszem, amikor a Tények szerkesztőjének a legnagyobb hírértékkel a hajléktalanok és az aluljáróbűz számított, morális pánikot keltve hosszú perceken át sokkolták a megfáradt nézőt a koszos szivacson fekvő és kartonpapírba burkolózott emberekkel. Akik a mindennapjaikat az utcán töltik, azoknak az otthona. Ismerik minden szegletét, rutinosan bélelik ki a sarkokat, tudják, hogy vészeljék át a hideget és miként osszák be a napi betevőjüket. Fogalmam sincs, merre fogom lehajtani a fejem. Holnapután lesz-e mit ennem, vagy írhatok-e egy újabb bejegyzést. Nincs szobám, saját ágyam, vagy asztalom. Egy hátizsákom van, benne néhány másnak jelentéktelen dologgal. Egy szemüvegtok, némi apró és egy könyv. Arra, hogy mi lesz egy, esetleg két hét múlva, még gondolni sem merek. A bűz és a mocsok zavarta a budapesti járókelőket, de hiába gondolták, hogy velük nem történhet meg. Mindannyiunkkal megtörténhet, hiába, ha nem tehetünk ellene és mindegy, mert van, hogy önként választjuk, elkerülhetetlen, hogy utcára kerüljünk.
Büszke vagyok a csöves társadalomra, amiért képes otthonra lelni, élni és nem feladni, ott az utcán, a vakok és a láthatatlanok között, mert nincs olyan bűz, melyet el nem nyomna a szívfacsaró magány.