rip index

Most, hogy felszámolódni látszik a 48-ban kihisztizett MAGYAR sajtószabadság utolsó - sokak szerint már nem is oly fényes - zsákmányállata, mi lenne, ha a saját magam szórakoztatására 11 éve elindított internettó baromságot újra használatba venném. Bár ennek sose lesz annyi kommentje, de legalább majd én röhöghetek/sírhatok/szégyenkezhetek újabb 11 év múlva. Jó lesz arra, hogy értékeljem a múltat. Bár az eddigi bejegyzések kevésbé vidáman festik le az éveket, mint az emlékek. 

Nem is baj, ha más is olvassa. Az se, ha senki. Az írás percei alatt lejátszódó purgálás számít. 

hatalmatlan

Három hete elküldtem a blogom postumus az egyik volt munkatársamnak. Nem fűztem hozzá semmit, csak belinkeltem, és vártam, hogy mi lesz a következménye. 

Ma este új címet adtam a tíz éve megkezdett munkának. 

Végül nem válaszolt. Semmit. Találkoztunk, de meg sem említette. 

Szerintem már nem kell félnem senkitől sem. Az emberek youtube csatornákon keresztül és instagram profilokban fejezik ki/pakolják ki a motyót, ahogy hosszú percekig tesznek vallomást instasztoriban és magyaráz(kod)nak egy kép alatt. A blogolás már elég ódivatúvá vált ahhoz, hogy újra felfedezzem. 

Mire negyven leszek kipukkad az insta lufi. A nép elvándorol, művésziesebb és sematikusabb lesz, mint valaha. Template, layout, filter, egységes feedek, szerintem tudjátok, hiszen ennek már rég megírta valaki a kritikáját a kommunikációs suliból.

A kérdés pedig nem az, hogy kit perel be L. L. Junior. Miért küldtem el a volt munkatársamnak a blogom? 

Azt hittem elolvassa. Azt akartam, hogy elolvassa.

És pont az történt, amire vágytam. Mert így felhatalmazott arra, hogy végre szabadon, bármit, bármikor leírhassak.

Már csak az kell, hogy izgalmasabb legyen, mint a legújabb Barátok közt.

1361

Drága egyetleneim. Arról próbálnék értekezni, hová tűntek a gondolataim. Mikor és hogyan válhattak semmivé úgy, hogy észre sem vettem. Így váltam azzá, aki jelenleg vagyok. A nagy büdös semmi vagyok. Se líra, se epika. Kevéske, ha felsejlik, az már csak dráma, annak se nevezné az, aki szélesebb körben járta.

Miféle módon dolgozható fel a múlt, amely még mindig tart. Lehet-e úgy könnyíteni a lelkiismereten, hogy valójában nem akarja. Arra vágyunk-e, akik voltunk, vagy csak azért nem tudjuk elengedi, mert félünk az ismeretlentől?

1360

Hiányzol.

Szégyen és szánalom keveredik bennem, ahogy arra gondolok, mi lett végül abból a nagyon akart kapcsolatból. Azok a nehéz és súlyos évek, az ezeroldalas vallomások és a hosszú séták a hegyen. Az akkor még a megmagyarázhatatlan félelem és a felszabadító boldogság, ma már a súlyos teher vállamon.
Akartam-e valaha is igazán, vagy csak szerettem volna akarni. Nem bírok tükörbe nézni. Becsaptam önmagam, mert elhittem azt, amiről pontosan tudtam, soha nem válhat valóra. Haragudtam arra, aki benézett az álarc mögé vagy csak söprögetett a díszletek között. Most már tudom, nekik köszönhettem, ha megtudtam az igazságot. Mi az, amit valóban akarok?
Úgy építeni és létezni, hogy mindvégig tudom, soha semmi nem lehet az enyém? Megéri. Nem, minden egyes munkával eltöltött perc ajándék.
Ünnep legyen, és a lélek szárnyaljon.

all i need

I'm the next act Waiting in the wings I'm an animal Trapped in your hot car I'm all the days That you choose to ignore You are all I need You are all I need I'm in the middle of your picture Lying in the leaves I am a moth Who just wants to share your light I'm just an insect Trying to get out of the night I only stick with you Because there are no others You are all I need You are all I need I'm in the middle of your picture Lying in the leaves It's all right It's all wrong It's all right It's all right

takarodj

Szerinted semmi közöd hozzám. Szeretném, ha így lenne. Bármire gondolnék annyit, amennyit Rád, a szakértője lennék. A szakértőd vagyok. Elképzelem, ahogy itt vagy mellettem. Az illatod, a hangod és az érintésed. Ezerszer, a nap minden percében. Órákig mozdulatlanul várom az üzeneted. Mert amíg le nem megy a nap, addig minden percben ott vagy. Este aztán, ahogy minden seb, egyre jobban fáj... Még mindig Senki.
Eljutok addig a pontig, ahol lassan megfogalmazom: megbántam, hogy beengedtelek. Takarodj. Nevess csak. Nem ismerjük egymást és semmi közöd hozzám. Vajon akkor is ezt mondanád, ha tudnád....

2. nap

Megpróbálok úgy tenni, mintha elengednélek. Mindenki azt mondja, ne adjam fel, küzdjek az álmaimért. Ugyanakkor azt is, hogy ha valakinek már nincs szüksége ránk, akkor ne fussunk utána. Te vagy az álmom. Az egyik biztosan.
Azok az ostoba tumblr és facebook képek másról sem szólnak, csak arról, mindenki mennyire vágyik arra, hogy szeressék, hiányozzon és egyáltalán törődjenek vele. Ha ez így van, akkor miért nem becsülik meg?
Nekem az is elég, ha tudom, hogy képes vagyok rá. Vagy megtanulom.

Te is hihetetlen

Nehéz elképzelni, hogy tévedsz. De jó lenne, ha bebizonyosodna, hogy nem vagy tökéletes. Akkor kevésbé érezném magam ennyire szerencsétlennek. Nem akarok a legjobb lenni. Igaz akarok lenni.
Félek.
Mindig emlékszem a félelemre. Egy éve vagy húsz esztendeje. Ugyan az.

valami, ami fárasztóbb a blogomnál

Ma se tettem többet, mint tegnap. Szégyen. Csak anyámék meg ne tudják.
Délelőtt Péliné életét olvastam. Kezd fárasztó lenni, hogy minden rosszból jót, minden jóból pedig még jobbat próbál kihozni. Folyamatosan magyarázkodik. Ez így a legkevésbé sem izgalmas. Azt hiszem jól döntöttem, amikor elvetettem, és rosszul, amikor belevágtam a félezer oldalas ömlengésbe.
Közben szakirodalmat olvasok. Senki nem kért rá, de muszáj magamba importálnom, hogy legalább úgy tehessek, közöm van ahhoz a Professzióhoz. Pöpec kis jegyzeteket készítek és reflexiókat firkálgatok a füzet szélére.
Ma kétszer lettem rosszul. Egyszer délelőtt.
Egyedül voltam. Végignyújtóztam az ágyon és közben arra gondoltam, minél tovább tart, annál több időt vesztek abból, mi nincs.

tudnál ajánlani valami jó filmet

***SPOILER***

Először is szeretnék elnézést kérni, amiért Emesét magára uszítottam. Visszaéltem a barátságával, és arra használtam, hogy a saját problémáimat helyettem oldja meg. Sajnos a gyávaságom ő nem küzdheti le. Tőle is bocsánatot kértem, és amennyiben még szóba áll velem, felajánlok neki egy hosszú hétvégét az agárdi Viking Hotelben és/vagy egy csomag sárgadinnyés rágógumit.

***SPOILER***

Igaza van. Nekem sincsenek illúzióim. Leginkább saját magammal kapcsolatban. Senkit nem érdekel, mire voltam képes a múltban. Az is egyre kevésbé, hogy jelenleg hogy állok. Nincs több kifogás. Ki kell szállni ebből az egészből. Újrakezdeni nincs idő. Vissza kell térni oda, ahol még volt valami...

***SPOILER***

Maga ruszki? Tudom, hogy elkéstem, de ha bármiben a segítségemre tud lenni ezekben az utolsó percekben, akkor megköszönném. Elég idegesítő lehet. Amikor zárás előtt egy perccel érkezik a vevő. Összejárja a frissen mosott padlót, percekig válogat, összetúr és átpakol mindent, végül csak azért is előkotorja azt az öt forintost... Tudom. Csak egy kiló kenyérért ugrottam be. Három nap nem lesz bolt. Gyors leszek.

***SPOILER***

Próbáljátok megmagyarázni, miért akarta annyira eltemetni Saul a fiút! Három okot kell felsorolni.
Kik, miben és miért akadályozták küldetését?
Volt értelme a sonderkommando lázadásának?

nem én írom

Most készülök életem egyik legkeményebb e-mailjét megírni. Még soha ennyire nem féltem tanártól, de muszáj lesz megírnom.

Megírtam.

Egy hét részegség ciánkáli.

Hiányzik.

homeless

Ha most állnék neki bevásárló listát írni az elkövetkezendő fél évre, akkor is elkéstem.

A hétköznapjainknak lőttek. Otthon már nincs, máshol, még nincs helyem. A kollégiumból egy hónappal ezelőtt végleg kiköltöztem. A korábbi évekkel ellentétben nem rohantam haza az első adandó alkalommal. Egy hetet még kényelmesen eltöltöttem, majd az utolsó pillanatban cibáltam le az ágyneműt, mosogattam a bögréket és dobozoltam a maradék zacskó Smack leveseket. Utóbbi még mindig ott a szekrényben a nyári konyhánkban.

Azóta nem találom a helyem.
Emlékszem, amikor a Tények szerkesztőjének a legnagyobb hírértékkel a hajléktalanok és az aluljáróbűz számított, morális pánikot keltve hosszú perceken át sokkolták a megfáradt nézőt a koszos szivacson fekvő és kartonpapírba burkolózott emberekkel. Akik a mindennapjaikat az utcán töltik, azoknak az otthona. Ismerik minden szegletét, rutinosan bélelik ki a sarkokat, tudják, hogy vészeljék át a hideget és miként osszák be a napi betevőjüket. Fogalmam sincs, merre fogom lehajtani a fejem. Holnapután lesz-e mit ennem, vagy írhatok-e egy újabb bejegyzést. Nincs szobám, saját ágyam, vagy asztalom. Egy hátizsákom van, benne néhány másnak jelentéktelen dologgal. Egy szemüvegtok, némi apró és egy könyv. Arra, hogy mi lesz egy, esetleg két hét múlva, még gondolni sem merek. A bűz és a mocsok zavarta a budapesti járókelőket, de hiába gondolták, hogy velük nem történhet meg. Mindannyiunkkal megtörténhet, hiába, ha nem tehetünk ellene és mindegy, mert van, hogy önként választjuk, elkerülhetetlen, hogy utcára kerüljünk.
Büszke vagyok a csöves társadalomra, amiért képes otthonra lelni, élni és nem feladni, ott az utcán, a vakok és a láthatatlanok között, mert nincs olyan bűz, melyet el nem nyomna a szívfacsaró magány.

amíg építem az időgépet

Szeretném visszakapni a régi önmagam. Nem akarok már senki sem lenni, csak még egyszer az, aki egy éve voltam. Mert amit most érzek az visszataszító és elkeserítő. 

Már arra is képtelen vagyok, hogy megfogalmazzam a gondolataimat. Épp most, amikor majd eljön annak az ideje, hogy végleg számot vessek eddigi életemmel. 

Nem ígérem, hogy minden nap írok, de azt igen, hogy őszinte leszek. Legfőképpen magammal. Csak így változtathatok a helyzeten. 

Mesék vadakról, álmokról, nagy elképzelésekről és csattanó pofonokról. Társam mint mindig, a magány. Börtönnapló az előre nem látható szabadulás napjáig. És még azután is.

Csőr csibék.

Két dolog motoszkál a fejemben. Az egyik, hogy titkosítom a blogot és végre azt és olyan stílusban tehetem közzé, ami jólesik, a másik, hogy nem titkosítom a blogot és cenzúrázom magam. Egy biztos, a blog újra itt van, lerázza magáról előző élete hamvait és... Szóval nem, nem titkosítom a blogot és azt teszem közzé és úgy, ahogy szerény egyszemélyes szerkesztőségem megkívánja. Mióta úgy tűnt, bezártam a bazárt - csak úgy tűnt -, egyéb más véleményközlő szervek is bedobták a törölközőt. Nem fogom itt ezredszerre leírni, hiszen minden valamirevaló hipszter kocsma falán ott díszeleg egy címlapos siratófal, hogy élet-halt a sajtószabadság. Bár ezt a pitét nem érinti a távoli kergemarhakór, azért rövid pauzánkat most emlékül áldozzuk a népszabadszájnak.
A rendszeres megjelenést itt nem garantálom, tekintve, hogy azok közé a fiatalok közé tartozok, akik még nem az internetes blogolásból élnek... Szóval, ha ezt olyan olvassa, aki mondjuk még 2009-ben is olvasott, azt tudja, hogy itt minden arról szól, mennyire nem értem az embereket. Ezen túl mindenre jó, persze, de arra nem, soha, hogy ezt a problémát valahogy orvosoljam.

insta

Az én problémáim koholtak. Mások elvárásaiból faragok gondot, szép nagy szobrot, ami ott díszeleg és bálványozom. De észre kell vennem a tragédiát, ami körbelengi ezt a gipszalakot, és lassan a szél is felkapja annyira ócska. Azért, hogy ma is tanuljunk valamit - amit ha más ír le aranyat ér, de itt csak közhely -, hogy ugye nem számít kinek mi a véleménye rólunk. A különcség abnormalitás. A ferde orrtól a túl sok diplomán át egészen a vegetáriánus életmódig az. A választás az egyéné, aki felismeri, hogy még mindig úgy jár a legjobban, ha az instagramról másol.
Túl akarok lenni az instagramon. Ezeken a diplomákon, a fenn hordott orron, mert hiába, ha nem eszel húst, akkor is teher vagy a világra. Azt kívánom, bárcsak ne lenne helye a szívemben ennek a zajnak. Csak töltse be a színtiszta tragédia dala.