Mi kell ahhoz, hogy 24 év hiányát bepótoljuk?
Ma a tanár úr többször is elismételte a szubjektív, személyes időtapasztalatot. Azt mondta, nekünk biztos nagyon lassan telik az előadás. Nem. Neki viszont csak úgy repül az idő. Nem.
Mi lenne, ha tudnák, hogy én már meghúztam a vészféket. Csikorogva lassul le minden, mintha egy felesleges öngyilkosjelölt hanyag testét csak kötelességből mentené meg. Lelassít, rázkódnak a csomagok, kétségbeesett gondolatok.
Rájövök, hogy utálom, gyűlölöm, túl akarok rajta lenni. Ott fekszem, igen, fejem alatt a forró sínpárna. Nem félek, ahogy egyre közeledve szikrát vet az idő kereke, majd éles sikollyal megáll. Csak egy pillanat, s a kék szemében, a hideg fényben minden feloldódhat.
Végül újra beindul,folytatja útját a megszokott monoton hang, némi kapkodás, ijedelem után száguld és rohan, nincs már akadály. Én meg ott maradok a teremben, a töltés szélén botladozva, egyedül sóvárogva, ahogy a mellettem elhúzó ablakarcokból integet a múlt. Viszont látás.
Jövő héten újra jön a járat, s menetrendszerűen helyezem magam kényelembe a síneken, remélve, hogy újra megtörténik, lelassul az idő, csaknem megáll, a milliméterekkel kockára tett élet előtt. Megmenekülni attól, hogy három szép darabba vágjon a jelentéktelenség, kevés. Inkább értelmet nyerni öreg tengerek kék és hűs hullámai által.
