Ez is egy kegyetlen nap volt. Korán kellett volna kelni, de nem sikerült. A buszmegállóban csontig hatoló hideg, a buszon rohasztó meleg. Az emberek, úgy látom, nincsenek elkeseredve. Velem ellentétben. Ki se látok ebből a gödörből. Csak nézek, figyelem az utasokat, miközben majd megfulladok a bűzös forróságtól. Annyira erőtlen vagyok, hogy még a vizet sem tudom elővenni a táskámból.
Úgy érzem, erős kezek fognak le, nekem pedig kedvem sincs ellene tiltakozni.
Ahogy elhaladtam a hűtő mellett vinnyogó hang ütötte meg a fülem. Visszaléptem, újra. Közel hajoltam az ajtóhoz, semmi. Belestem a fal és a hűtő hátulján lévő rácsok közé. A szűk rést sűrűn szőtte be a pókháló. Hangtalanul ismételtem meg a lépéseket. A vinnyogó hangot nem hallottam. De gondolatban megjegyeztem, milyen jó, hogy az egyik blokktársunk minden héten négy órát takarít az előtérben...
Nem akarom már megváltani a világot. Késő. Csak tisztességgel akarok élni, a lelkemben zúgó hang nélkül.
