Egy lélek se járt a folyosón. Csak én kongattam lépéseimmel vészharang falait. A tanszék határán a fémkeretes üvegajtó nyitva állt, átléptem rajta, majd vissza. Ott van az utolsó terem, az 528-as. Mozdulatlanul álltam az ajtó előtt. Síri csend.
,,Látja Isten, hogy állok a napon" hallottam...
Homlokom a hideg fémkerethez nyomtam, fejem lehajtottam, szemem behunytam. Egy napja elmulasztottam. De ha ezerszer is olvasom el, hiába, ott ragadt abba a március másodikai levegőbe, és ha lenne is még sokszor március másodika, sose hozhatom vissza. Az élet csak egy elnyújtott búcsú. Lassan kifordultam az ajtón, el a tanszékről, a visszhangja se marad annak, hogy harangoztam.
