Azt írtam: neked bármit. Ha kérnéd, én már neki is álltam jövő hétre elolvasni azt a 2500 oldalt, a magyar irodalom történetét, a mindent és még 15 százalékkal többet.
Azt írom, így van, ezt játszom hónapok óta. Pedig nem kérted, csak én hittem, mennyire fogsz te majd szeretni...
Azt kell írjam, így kellett lennie, mert senkit nem érdekel a hepi end. Úgy üss, hogy fájjon. Megérdemlem, igaz, őszinte. Minél többet olvas, annál jelentéktelenebb. Senki vagyok.
Látod, ők gyönyörűek, csodálatosak. Azt hazudnak, amit akarnak. Elhiszed, tehetségesek és én ott középen mint egy mindentudó elbeszélő beszélem el a mindent, ami valójában semmi és senkit nem érdekel. Élni nem ilyen, ez inkább a halálhoz hasonlatos.
Azt írom majd egyszer, neked én mindig, azt a 2500 oldalt a végtelenszer és a mindent meg 15 százalékkal többet. De nem miattad, nem szerettem volna semmit, úgy ütöttél, hogy fájt. Menj, engedlek velük játszani, hátul ott a cigarettaszagban, én meg ott középen, kit érdekel, nem tudok mindent és élek, képzeld, jobb így.
Azt írom, megyek, most is mindent miattad, újra és újra, úgy ütsz, hogy fáj, bárcsak ne tennéd, és elmondanád, miért. Talán a cigiszag miatt, olyan csodálatosak, ők jobbak, de nem csak 15 százalékkal. Nem jó semmi, így én nem akarok élni, Üdvözlet a túlvilágról. Nem tartozom hozzátok.
