Három hete elküldtem a blogom postumus az egyik volt munkatársamnak. Nem fűztem hozzá semmit, csak belinkeltem, és vártam, hogy mi lesz a következménye.
Ma este új címet adtam a tíz éve megkezdett munkának.
Végül nem válaszolt. Semmit. Találkoztunk, de meg sem említette.
Szerintem már nem kell félnem senkitől sem. Az emberek youtube csatornákon keresztül és instagram profilokban fejezik ki/pakolják ki a motyót, ahogy hosszú percekig tesznek vallomást instasztoriban és magyaráz(kod)nak egy kép alatt. A blogolás már elég ódivatúvá vált ahhoz, hogy újra felfedezzem.
Mire negyven leszek kipukkad az insta lufi. A nép elvándorol, művésziesebb és sematikusabb lesz, mint valaha. Template, layout, filter, egységes feedek, szerintem tudjátok, hiszen ennek már rég megírta valaki a kritikáját a kommunikációs suliból.
A kérdés pedig nem az, hogy kit perel be L. L. Junior. Miért küldtem el a volt munkatársamnak a blogom?
Azt hittem elolvassa. Azt akartam, hogy elolvassa.
És pont az történt, amire vágytam. Mert így felhatalmazott arra, hogy végre szabadon, bármit, bármikor leírhassak.
Már csak az kell, hogy izgalmasabb legyen, mint a legújabb Barátok közt.
